|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Rózsa Mária 2001. augusztus 31.Dr. Enyedi Sándor /sz. Dés, 1938. jan. 1./ iskoláit szülővárosában, Magyarországon és Szamosújváron végezte. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán 1960-ban szerzett oklevelet. 1960-tól a bukaresti Előre, majd a kolozsvári Igazság újságírója volt. 1963-76 között a dési, déscichegyi iskolákban tanárkodott. Az irodalomtudományok doktora. 1977-87 között a budapesti Magyar Színházi Intézet, majd a Magyarságkutató Intézet munkatársa, később ennek jogutódjának, a Közép-Európai Intézetnek tudományos főmunkatársa. Számos tanulmányt, cikket, színházzal kapcsolatos könyvet írt, a legutóbbit, a Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás lexikona címűt a múlt héten mutatta be Kézdivásárhelyen. Dr. Enyedi Sándor Budapesten él, Írói nevei: Dézsi Zoltán, Dézsi Sándor. Enyedi Sándor fedezte fel, hogy József Attila édesapja, József Áron a dési szappangyárban dolgozott 1926-31 között. Ezen időszakról írta a költő, hogy apja "kitántorgott Amerikába". Valójában nem Amerikába ment, hanem Jugoszlávián, Újvidéken keresztül Craiováról ment Désre. Ott kapott szappanfőző mesteri állást. Enyedi a színházi életet kívánta feldolgozni, elkezdte kutatását. Mostani könyvében sa Rivalda nélkül azt jelenti, hogy azokról van benne szó, akiket elfelejtettek, akik nem kerültek be semmilyen más lexikonba, s olyan hajdani magyar színházi városokról, melyek szintén kihulltak az emlékezet rostáján, s melyek ma már nem tartoznak Magyarországhoz. 82 ilyen város van, köztük pl. Alsókubin, de Kézdivásárhely is. Dr. Enyedi Sándor újabb munkája még egy lexikon lesz. Ideiglenes címe: Színészek, színházak, városok. A lexikon az utókor tisztelgése az elődök emléke előtt, megőrizzük azokat, akik előttünk jártak és valamit felmutattak, s tovább adjuk azoknak, akik majd utánunk jönnek, határozta meg a szerző. /Rózsa Mária: Emberközelben Dr. Enyedi Sándor. A színházról mindenkinek. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 31./2006. február 21.A Maros Megyei Pedagógusok Háza állami támogatásból és saját bevételeiből egyaránt jelentős összegeket költ a könyvtár állományának bővítésére, tájékoztatott Nagy Edit, az intézmény vezetője. A huszonötezer kötetes bibliotékában a pedagógiai, lélektani, pszichopedagógiai szakkönyvek kerülnek előtérbe a szépirodalommal szemben. Legutóbb Rózsa Mária, aki három évtizedig az Oktatási Minisztérium mellett működő Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedett, adományozott több mint négyszáz, a magyar nyelv oktatásáról szóló kötetet a Pedagógusok Házának. Anyanyelvi tankönyveink sok erőfeszítés árán kerülhettek az iskolákba, viszont „nem hiába dolgoztunk, mert a tankönyveinknek üzenete volt” – vallotta az egykori szerkesztő, aki az erdélyi tankönyvírás történetének megírását szorgalmazta. /(mészely): Tankönyveink üzenete. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 21./2007. június 9.Egy erdélyi lány, Tisza Kata, neves történelmi család leszármazottja, történelmi név viselője, nyolc év, sok munka és küzdelem után megkapja a magyar állampolgárságot. Ezt megünnepli barátaival az eskütétel után. Így kezdődik Tisza Kata új könyve, a Magyar pszicho, a nagyon fiatal írónő harmadik könyve. Elindult Marosvásárhelyről… ez is lehetne a könyv címe. Ahányszor az utóbbi két évtizedben a város fiataljai elindultak, elhagyták szülővárosukat, akár megálltak az anyaországban, akár továbbmentek, vállalniuk kellett először a hontalan, a bevándorló, a letelepedni vágyó európai kozmopolita vagy a „kettős állampolgár” sorsát. Tisza Kata a Ceausescu-rendszer magyargyűlöletének megalázó élményét hordozza, viszont számtalan illúziót táplál az anyaország iránt. Szembesül a magyar valósággal. Nehéz, küzdelmes pályája, úgy tűnik, sikeres vágányra ért. Kinyílik előtte a művészeti érvényesülés útja. Sokáig vártunk erre a könyvre, vártuk, hogy megírja valaki, amit sokak megéltek vagy megélnek, írta Rózsa Mária. /Rózsa Mária: Elindult Marosvásárhelyről… Tisza Kata Magyar pszicho című könyvéről. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 9./2008. április 19.Egy elsőkönyves román író, Filip Florian regénye jelent meg a Magvetőnél, Karácsonyi Zsolt tolmácsolásában. /Rózsa Mária: A kisujjak hatalma. Filip Florian könyve magyarul. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 19./2009. augusztus 8.Markó Béla jövőbelátóan figyelmeztetett arra, hogy a magyar mint anyanyelv elleni hadviselés, amely jó ideje elkezdődött és folyik Szlovákiában, mire vezethet. Az erdélyi magyarok is megérték nyelvük kerékbetörését, amikor a helységneveket a hazai magyar sajtó és a kiadók nem írhatták csak románul. Rózsa Máriát tankönyvkiadói munkássága legnagyobb megrázkódtatása érte, amikor 1985-ben nemkívánatos íróknak nyilvánították a magyar irodalom oktatásában Kós Károlyt és Illyés Gyulát. A Tanügyminisztérium, a Sajtófőigazgatóság a Központi Bizottság propagandaosztályától jött az utasítás, hogy műveik nem jelenhetnek meg, ezáltal tankönyvekben sem szerepelhetnek. Kós Károlyt kizárni a romániai magyar irodalom tanításából, Illyés Gyula nélkül tárgyalni a XX. századi magyar irodalmat, ezt a tankönyvek szerzői nem fogadhatták el. Nyilatkozatukkal visszavonták tankönyveiket. Sebaj, a minisztérium új szerzőket nevezett ki, és az új tanévre alig néhány hónap alatt két tankönyvnek kellett elkészülnie. A kinevezett brassói magyartanárok megbirkóztak a feladattal, megértették, hogy magyar irodalom tankönyv nélkül nem lehet hagyni az iskolákat. Amikor a két új tankönyv nyomdai korrektúrában volt, közölték a helységnevekkel kapcsolatos tiltásokat. Módosítani kellett a szövegeket: Ady Endre Satul Adyban, Tamási Áron Lupeni-ben született, Áprily az aiudi kollégium tanára volt… valahogy így jelent volna meg az új tankönyvek szövege. Rózsa Mária eldöntötte: inkább kihagyja a helységneveket, körülírva, kikerülve, ahol lehet. Most is átnézhető az 1986-ban megjelent Magyar irodalom a XII. osztály számára című tankönyv, alig találni benne helységnevet, az is kisbetűs (brassói, vásárhelyi), hogy ne legyen szembeötlő. A hol? honnan? merre? kérdésekre nem válaszolhattak az írói életművek. A tanár ügyessége, mesterségbeli tudása kellett a tankönyvek használatához. Azután jött a rendszerváltás és visszaállt a helységnevek használatának rendje. Érthető most a megdöbbenés, amikor újra felüti fejét szlovák nyelvtörvény formájában az érthetetlen, abszurd intézkedés a XXI. század polgárai számára. /Rózsa Mária: A „zsoltáros” üzenete és amit a „nyelvtörvény” felidéz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ Markó Béla jelzett tanulmánya: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24.2010. március 13.A kutatómunka dicséreteMarosvásárhely és a Székely Társaságok Örömmel és az írástudóknak járó elismeréssel lapozza és mélyül el olvasásában, aki kézbe veszi a kolozsvári Korunk két idei számát. A borítók modern grafikája, a tartalomjegyzék gazdag olvasmányígérete ébren tartja az olvasó érdeklődését. Tematikus számok. A januári 1. szám, a "Virágok hatalmá"- nak dedikált versanyaga, tanulmányai, olvasmányai és képanyaga a virágok szépségének, majd szinte csodatevő hatalmának bizonyítása. A publicisztika számos műfajában összegzik a szerzők, olvasmányosan, mit jelent a magyar históriában, költészetben, a képzőművészetben és a mindennapi életben a virágok "hatalma". Olvashatunk a gyimesi kaszálók csodálatos növényvilágáról, a sütés- főzésben felhasználható virágokról, a gyógyításban hasznosakról, és még százféle bab-babonáról, miközben szebbnél szebb virágcsendélettel találkozunk a cikkek illusztrációjaként, nemkülönben érdekes dolgokat tudhatunk meg a Romániai Rózsabarátok Szövetségéről. A második, a februári szám tematikája: Városi térvázlatok, neves műépítészek, város- és társadalomkutatók, publicisták, egyetemi hallgatók, irodalomtörténészek írásaiban mutatja be a téma hazai vonatkozásait, perspektíváit. Mindkét szám História rovatánál szeretnék megállni, amely eddig kevésbé felkutatott témát dolgoz és tár fel folytatásban a Korunk idei két számában. Balaton Petra történész, A székely társadalom önszerveződése és a Székely Társaságok című tanulmány szerzőjének még 2002-ben megjelent dokumentumkötete, a Székely Akció története, előzménye az ezekbe foglalt közlésének. A Székely Akció története az Erdélyi Történeti Füzetek 1. kötetébe foglalt XIX. század végi székely közgazdasági állapotok bemutatása, egyben a régió fejlesztését szolgáló, az erdélyrészi kormánykirendeltség fejlesztési programját ismertető dokumentum, Erdély, jelesen a Székelyföld históriájának olyan szelete, amely bizonyítja, hogy a magyar kormányok nagy lendülettel próbálnak cselekedni a XIX. század végén és a XX. század elején a Székelyföld felzárkóztatására, támogatni kívánják törekvéseit, mindazt a cselekvőkészséget, amely a népesség részéről is megmutatkozik. Így körvonalazódik Székely Akció néven minden társadalmi és állami tevékenység, amely az említett korszakban a székelység helyzetének javítására irányult. Minden jól indul, sőt kiterjed a négy székely megye területén kívülre is, az aranyosszéki, a Küküllő menti és a hétfalusi csángók körére is. Az "akció" jegyében kialakulnak a széles körű társadalmi szervezkedések, társaságok, egyesületek, fórumok jönnek létre. A kormányok többnyire "merkantilista indíttatású, liberális gazdaságpolitikát" követnek ez ügyben. Éleződik a centrum és a periféria, a centrum és a hagyományos gazdaságpolitikát folytató területek konfliktusa. A székely kérdést, a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés szükségességét a Budapesten élő székely értelmiségiek vetik fel és cselekednek. Ugron Gábor, Bartha Miklós 1875-ben megalakítják a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesületet, amely 1000 Ft-os pályadíjat tűz ki a helyzet ismertetésére és feltérképezésére. Az egyesület működésének alapja lett az a könyv, amelyet ekkor Kozma Ferenc, a székelykeresztúri tanítóképző igazgatója megírt, és amely mindmáig "a régió gazdasági és szociális problémáit tárgyaló művek" alapja lett, előmozdította az egyesület működését, teendőinek meghatározását. Itt írja le a szerző mindazokat az intézményeket, amelyek az egyesület segítségével létrejönnek. 1886-ban alapítják meg a Székelyföldi Iparmúzeumot, és kezdeményezik a Kolozsváron megalakult Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesületet, az EMKE-t. A "székely ügy" mellett meggyőződéssel, nagy cselekvőkészséggel szállnak síkra publicisztikával, nagy hatású tanulmányokkal Benedek Elek, Jancsó Benedek, Gaál Mózes, Petelei István, Kővári László, Szádeczky Lajos. Sok szó esik továbbá az EMKE bátorító, eredményes tevékenységéről, az 1891-ben megalakult EKE – Erdélyrészi Kárpát Egyesület – turisztikával és idegenforgalommal népszerűséget elért munkájával. Sok minden történik az ügyben a XX. század elején. Foglalkoznak a székelyek kivándorlásának okaival, 1902-ben megrendezik Debrecenben a Székely írók napját. A szerző előrevivő mozzanatként ismerteti a székely társadalom legnagyobb megmozdulását, az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon megtartott első székely kongresszust, mintegy 500 résztvevővel. Ez a kongresszus mondja ki, hogy a székely kérdés nemzeti ügy. 31 előadás hangzik el a kongresszuson. Rózsa Mária. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. november 6.Németh Magda: Mélységből mélységbeNémeth László és családja, 1944- 1945 A budapesti Nap Kiadó ún. "különleges" könyvek sorozatát jelenteti meg. Ebben a sorozatban, amelyben érdemes Kaffka Margit, Pilinszky János, Tatay Sándor könyveit is megemlíteni, Németh László lányának, Németh Magdának nemrég megjelent könyve olvasmány és kortörténet. Az utószót Monostori Imre írja. A 70 oldalnyi kis könyv (nemesen szép borítóval és nyomásban) a legnagyobb Németh lány, Magda emlékeit, leírását tartalmazza arról az időszakról, amelyről sem Németh László visszaemlékezéseiben, sem családi vonatkozású írásaiban nem esett szó. Magyarország német megszállása az írót és családját (hattagú család, a legkisebb lány alig másfél éves) veszélyből veszélybe sodorja. Szüntelenül költözniük kell, hiszen Németh László a Gestapo letartóztatási listáján szerepel, ugyanúgy íróbarátja, Illyés Gyula, akivel barátsága ezután még mélyebb együttérzéssé, a két család védelmi összefogásává válik. Az utószó írója, Monostori György szerint ez az egymást védő és féltő barátság most mélyül el igazán, hiszen az Illyés-Németh kapcsolat nem volt mindig felhőtlen lélektani, érzelmi háttér szempontjából. Illyés Gyula 1944 októberében megrázó sorokat ír a Némethez szóló vigasz-vallomásában: "Nincs haza már. Mit te álmodtál, elsüllyedt. Mit én keresek, csak ködlik még a víz felett. Így járunk, hajótlan hajóspár. Tegnap te rejtettél, ma együtt rejtezünk, holnap, úgy lehet, ellenfeled, én rejtelek, hogy párbajunk befejezhessük…" Németh Magda, akinek nem ez az első írása apjáról, családjáról, úgy véli, hogy apja talán a legkatartikusabb időt, az 1944-45-ös esztendőt, Budapest ostromát és az azt követő időszakot nem jegyezte fel, nem emlékezett meg róla. 14-16 hónapot ölel fel ez az időszak, amelyet Németh Magda tizenéves kislányként szinte végig apja mellett tölt. Ez volt Németh László bujdosásainak az időszaka, a gyermekekkel való foglalkozásé az iskola megszűnése miatt. Illyés Gyuláné, Flóra és a Püski házaspár közelléte, segítsége. Püski szerepe is rendkívül jelentős a család segítésében, hiszen 1945 márciusában a háborús katasztrófa állapotát élő Budáról leviszi őket Békésre, ahol testileg, lelkileg gyógyulni kezdenek. 1944. március 19-étől, a német megszállás napjától Németh László alig tartózkodik Budapesten. A Törökvész utcából izgalmas és körülményes módon Alsógödre kerül a családdal együtt Illyés Gyula is, néhány veszélyes napot töltenek együtt. 1944 decemberében az oroszok már nagy erővel nyomulnak a főváros felé, az ellenállásra berendezkedett németek nem sajnálják az ostromlott, kiéheztetett várost. Eljött a szenteste. "Apu is hazajött karácsony estére. Valahonnan került karácsonyfa. Anyu hasznos ruhaneműkkel, egy-két apró ajándékkal igyekezett enyhíteni a ránk váró súlyos jövő gondolatát. Volt »fagyújtás«, karácsonyi ének, rövid ideig tartó meleg karácsonyi hangulat. Finom vacsora került az asztalra. Az asztalt sokan ültük körül… A vacsorának felében voltunk, amikor egy halálra vált honvéd rontott be a szobába, s jelentett Horváth Zoltán rokonunknak a vacsoraasztalnál: Százados úrnak alássan jelentem, a szomszéd utcában vannak az oroszok." Így emlékszik mindenre a tizenéves kislány. Ezen az éjszakán Illyésékhez mennek, velük együtt a Rózsadomb másik oldalára, 2-3 kilométerre. "Akkor még nem tudtam – írja Németh Magda –, hogy ezzel a karácsonnyal lezárult gyermekkorom. Amit a következő hetek, hónapok hoztak, hirtelen felnőtté érlelt." Az ostromot a Sarolta leánykollégium hegybe vájt pincéjében vészelik át, az Illyés családdal együtt, élelem nélkül, földre terített szalmán éjszaka. Így sebesül meg anyjuk, sorbaállás közben. Magda lesz a család támasza, karján hordja a kis Csillát. Nehéz elképzelni siralmas állapotukat, hat hétig a pincében négyszáz munkaszolgálatossal és a környékbeliekkel összezárva. Hat hétig tart az ostrom, amikor újabb veszedelem következik, az oroszok megjelenése. Orosz katonák garázdálkodása van napirenden, a férfiak bujkálnak, Törökvész utcai házuk kirabolva, szétlőve, Németh László kéziratai, könyvei széttaposva a földön. Megpróbáltatások sora mindaddig, amíg Püskiék hívására, másfél napos utazás után Békésre érkeznek, tiszta lakásba, védelmezve, élelemmel ellátva. Gyógyul tetvektől elsebesedett bőrük, újraélednek ebben a környezetben, Németh László írni kezd, a Sámson című drámáját írja, ám az új rendszer nem a méltányosság, vagy írói munkássága elismerésének ideje. Hamarosan Féja Gézával együtt letartóztatják. Kihallgatásakor mégis csoda történik, a kihallgató elvtárs együttműködésre kéri fel, éjjel pedig egy gyűlésről jövet Veres Péter is bekopog az ablakán. Nem tud segíteni – hangsúlyozza, az írók dolgában Pesten döntenek. Erdei Ferenc is elkerüli, sőt Püskit is Németh László megtagadására ösztönzi. Így Németh László nem kaphatott segítséget a parasztpárttól, amelyhez tulajdonképpen a legközelebb állt. 45 áprilisától az "ellenséges" táborhoz számítják az uralkodó pártok. Szertefoszlik a debreceni egyetemi könyvtárosi állás reménye is – Orosházán, Békésen óraadó tanárként sem dolgozhatott –, az ott élő Karácsony Sándor és Németh László együttléte nem kívánatos. Illyés Gyula siet segítségére a valamiképpen kialakult pozíciójából, ám egyetlen megoldás, azaz családfenntartó lehetőség kínálkozik számára, a hódmezővásárhelyi tanári állás. Életének új szakasza kezdődik. Hamar belátja, hogy "ő az új rendszerben legfeljebb megtűrt lehet." Mégis itt írja meg A tanügy rendezése című legjelentősebb pedagógiai tanulmányát, és igazi pedagógussá válik. Néhány év múlva ettől is eltiltották. Honnan az erő, az erőforrás ezután, hiszen megírja nagy regényét, az Égető Esztert, és az Irgalom regényét. Hatalmas fordításirodalom áll mögötte. Alexej és Lev Tolsztoj, Kleist, Lessing, Garcia Lorca művei. Tegyük hozzá, hogy az ő művei napjainkig 24 nyelven jelennek meg. A legnehezebb időkben a Kriterion jóvoltából itt, Erdélyben olvastuk műveit. A Kriterion mindent megtett, hogy Németh László ne menjen feledésbe. Már az általános iskolában tananyag volt (részlet a Kocsik szeptemberben c. regényéből), drámáit és regényeit olvasták és elemezték a líceumban. Németh László köztünk maradt. Még mindig sok olvasni- és gondolkodnivalót ad. Németh Magda könyve pedig megerősíti ezt, fényt derít pályafutása oly gyötrelmes éveire. Rózsa Mária, Népújság (Marosvásárhely) 2013. július 13.HűségBeszélgetések könyve a hűségről, a megmaradásról, az emlékezés öröméről Bár a könyvhét újdonságaiból még jó pár várakozik íróasztalomon a törődésre, nem azokat, hanem egy régen dédelgetett, már három kiadást megért könyvet szeretnék felidézni, amelyet most és a jövőben is szükséges lesz tudatunkba bearanyozni. Sok szó esett mostanában a Telekiekről, általában a magyar arisztokráciáról. Talán inkább ősi kastélyok révén, évtizedek hosszas visszaigénylésének megnyeréséről vagy a pompásan felújított magyarországi, állami vagyonban lévők megnyitásáról. Mi, a Maros mentén, fél évszázada látjuk a Régenig futó falvak pusztuló kastélyait, el Marosvécsig. Áldozatos munkával készültek róluk leírások, fotók, könyvek, riportok az átkosban is, mi másért, ha nem azért, hogy létezésük, múltjuk ne menjen feledésbe, és azok se vesszenek ki az emlékezetből, akik valaha birtokolták, építették, megtartották. És íme, az elmúlt tíz esztendőben felcsillant a remény egy-egy halvány sugara, pusztulóban, félig romosan ugyan, de a még számottevő, értékmentő örökösök újra gazdái lehettek a megmaradt kastélyoknak. Legutóbb a gernyeszegi Teleki-kastély volt az, amely visszakerült Teleki- tulajdonba, meg is nyitotta kapuit az érdeklődők előtt egy-két alkalommal. Így vettem kézbe újból a Teleki-kastélynak és lakóinak élvezetes dokumentumregény-szerűen előadott történetét Marosi Ildikó lejegyzésében még a nyolcvanas években, és amely a rendszerváltozás, a romániai forradalom nélkül a bukaresti hírhedt Sajtóigazgatóság alatt sohasem kerülhetett volna nyomdába. Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal A könyv 1999-ben, 2004-ben és 2009-ben jelent meg. Az alapkiadás az Argumentum Kiadónál, a legutóbbi a Pallas Akadémia (Csíkszereda) kiadása. 1984-ben a narrátor Teleki Mihály kiköltözik (kivándorol) Németországba, családja után. Akkor megvan már a kézirat, de olyan idők járnak, hogy sem a bukaresti Hét, sem a Kriterion Könyvkiadó nem vállalhatja közlését, sőt, viszontagságos, rejtett úton, de szerencsés módon a Széchényi könyvtárban zárt anyagként őrzik. Most látszik csak, hogy a Teleki Mihály családjában, barátai körében "Micu bácsi" kedves diskurálása, a jegyzetelt beszélgetés mennyire a jövőnek készült, milyen pontos kordokumentum és milyen szerencse, hogy kikerülhetett a "zár alól", és még sokáig szolgálhat tanulságul és tanúságul az olvasóknak, a kutatóknak, az utódoknak. Amikor a "beszélgetések" elkezdődtek, Teleki Mihály, aki az utolsó valóságos birtokosa volt a gernyeszegi kastélynak, már régóta kitelepített, vagyonától, birtokától megfosztott, a Duna-csatorna munkatáborát megjárt, többszöri letartóztatást megért hétköznapi blokklakó egy vásárhelyi lakónegyedben, többféle, szaktudást igénylő munka után, amivel családját el kellett tartania, már nyugalomba vonult, de még mindig nyelvleckéket ad, nem élt soha munka nélkül. Amikor már négy gyermekével ebbe a kétszobás blokklakásba költözött, az enyhülés időszaka jött el, de a belügyi szervek a későbbiekben is szem előtt tartják. Ha valaki akkor végighallgatja ezeket a beszélgetéseket a csendes délutáni órákban, amikor Micu bácsi nyelvóráinak is vége volt, nem talál semmilyen rejtett célzatosságot a kérdésekben, csak hozzáértő érdeklődést egy letűnt életforma, egy különleges életpálya, egy letűnt világ iránt. A kérdésekre adott válaszokból árnyalt és roppant pontosan megrajzolt kép alakul ki. A kérdezőnek bevallása szerint nem volt magnója, mindent lejegyzett, és otthon igyekezett hamar legépelni, pontosan rögzíteni. Teleki Mihály gróf apjával Gernyeszeg utolsó birtokosai, a két háború között a román hatalom által meghagyott földterületen apja átadja neki a vezetést. A beszélgetés idején, a háborús pusztítás, a kitelepítéssel járó ínség, megaláztatás minden fokán túl, a nyolcvanas éveit tapossa, a világon mindenről tud, aminek az erdélyi magyar életében oka volt és következménye lett, Erdély és Magyarország történetében nagy szerepet játszó ősei és rokonsága életéhez nagy események fűződnek, valamiképpen mindenről érdekes történeteket kelt életre, időnként visszatér a jelenhez, a megmaradás jelentőségéhez. Gernyeszeg nagy szerepet játszott a Maros mente és a város életében. A Teleki Tékát mindenki ismeri, elválaszthatatlan a várostól és a Kollégiumtól. A sáromberki Teleki grófnőt ugyancsak megismerte a város a Gecse utca egyik kapualjában árult virágairól. A kastélyban berendezett preventóriumot is jótékony intézménynek tartották. De milyen világ volt ebben a kastélyban a hatalmas vaskapuk mögött, a park és a tó árnyas sétányain, a kecsesen sorakozó szobrok ösvényén, vagy az istállók, a magtárak, a jégverem, a gazdasági épületek környékén? Milyen változásokat hozott az első és a második világháború? Ezen a vidéken is történelmet írtak. Megismerhetik a beszélgetésekből azok is, akik nem élték meg, akik most láthatják először a visszaszerzett kastélyt, és nem csak műemléket láthatnak benne. Kit milyen mozzanat érdekel mindebből? Milyen volt a kastélylakók napirendje, hány főúri család vendégeskedett itt hajdanán, mi volt az ünnepi étrend, vagy a főúri társaság szórakozása? Hogyan nevelték a gyermekeket, miképpen szerzett három diplomát is az ifjú Teleki Mihály? Valós, színes elbeszélésekből kiderül a Teleki grófok egyszerűsége, józansága, mértékletessége. De mindezeken kívül rájövünk, felbecsülhetetlenül értékes a társadalmi, szociográfiai leírás, a gazdálkodás ezen a földön. A földművelő, a paraszti gazdaságokat is támogató, a megélhetést, a fejlődést biztosító, a földet megtartó termelői viszony, a föld minden termésének hasznosítása, a jól tervezett és szervezett gazdálkodás. A gazdálkodó szót mint paraszti, falusi foglalkozást még magyar nyelvterületen sem értették egy időben. Ezt Teleki Mihály válaszaiból érthetjük meg igazán, és életbevágóan fontosnak ítélhetjük meg. Ez jelentette az élet újraindulását a háborús pusztítás után és a megkapaszkodást a rövid békeidőben. A haladást, a munka értelmét. Gernyeszegen és le vagy felfelé a Maros völgyén, el egészen Kemény János vécsi váráig, gazdálkodni kellett, hogy könyvkiadás, hogy színház is legyen, népművelés, szövetkezetek, a közbirtokosság fenntartása. Ha vannak manapság is jó művelői a földeknek, jó állattartók, sokat tanulhatnak. Hogyan lett mintagazdaság a gernyeszegi birtok maradványa, mit jelentett a vetőmagtermelés, hogyan illeszkedett és nyert el nagy elismerést a két világháború közti Romániában a tenyészállatok tartása, milyen volt az akkori gazdaság gépi felszereltsége, hogyan honosították meg a sertéstenyésztésben a mangalicát, mit és hogyan állított elő a tejgazdaság. Hogy lehetett csupán a mezőgazdaságból megélni. Teleki Mihály 1929-ben doktorált a Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági szakán, és jeles professzorától megtanulta a mezőgazdasági könyvelést, amelyet példaszerűen végzett a birtokán. Az egész család együtt élt a faluval Története van a kastély gazdasági alkalmazottainak, a kovácsnak, aki nélkülözhetetlen ember volt, és mentette, amit lehetett, a háború alatt. A gépész, ács, majoros, kerekes, parádés és igáskocsis öröklődő mesterségek, foglalkozások voltak egy-egy családban. Állandó alkalmazottak voltak, földjük, házuk a faluban, öregségüket ott töltötték. Hárman irányították az egész uradalmat: a gróf, az ispán és a béresgazda. A földeken, a legelőkön, az erdőkben vagy éppen a vizek mentén folyó munkákról mind élvezetesen beszél Micu bácsi. Nagy körültekintést és fizikai erőkifejtést igényelt a kendertermesztés, a kender áztatása. Amikor erre emlékezik, mesélőkedve szépírói tehetséggel párosul: "Ökörnyál úszott már a tarlón, de azért még jó melegben. Emlékszem, ahogy feltűrt nadrággal álltak a férfiak a vízben. A kévébe kötött kendert a cövekek tartották, először persze a partra hordták a kenderkévéket a földekről, s mikor a vízbe kerültek, marosi kővel nyomtatták el, hogy ne jöjjön fel a víz színére. Frissek, zöldek voltak a kévék, mikor a vízbe kerültek. Aztán körülbelül tíz napig ázott a kender a Marosban, csak a cövekek látszottak ki és a marosi kövek. A víz lelúgozta a leveleket, s ahogy mosta-mosta, szürkésfehér lett a kender, mert csak a szár maradt meg. Mikor levették a köveket, jött a neheze: felemelni a vízzel átitatott, súlyos kévét. Egy jófajta kender majdnem két méterre is megnőtt, s aztán supp-supp, verni a vízbe,amíg az iszap lejött róla…" Mi minden, hányféle munka jön még ezután, hogy tilolás után kisimuljanak a szálak a vasfogú kenderfésűn áthúzva. Lehetne ez a kenderfonal története, ha mese volna. Így éli át régen volt gazdasága munkáinak minden percét. Aztán egy szép napon mesélő és kérdező elindulnak egy Daciával Gernyeszegre, felkeresni a még élő falusiakat, Gidófalvit, a kovácsot, felmennek a dombon az ősi kriptához, el a református templom kriptájában nyugvókhoz. A temetési ceremóniákról esik szó, az itt nyugvók életéről, tetteiről. A "gingófa" történetével 1984 júliusában a beszélgetések lassan véget érnek. A kastély Maros felőli oldalánál a platánok, fenyők, kőrisek és füzek egy hatalmas törzsű, furcsa levelű fát is rejtenek. Azért olyan furcsa a levele – magyarázza Micu bácsi –, mert a gingófa átmenetet képez a lomb- és tűlevelűek között. Aranyszínűek a levelei, mikor elhullatja őket, és aranyszőnyeg terül el körülötte a földön. Mondhatnám idilli kép, amit a gingófa leveleinek hullatása kelt bennem. Vajon az Erdélyhez, népéhez, földjéhez és hegyeihez haláláig hűséges Teleki Mihály körül a fennvaló kies berkekben hullnak-e a gingófa levelei, hogy aranylevél szőnyegen sétálhasson, mintha Gernyeszegen lenne? Rózsa Mária Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009/ Harmadik kiadás Népújság (Marosvásárhely), 2014. november 28.Bánffy Katalin erdélyi történeteAmint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014) Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk. Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák. Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben. A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket. Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át? Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete. Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz. A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép. "Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján. A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek." Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül. "Imádkoztam Erdélyért" Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban. Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot. Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban. Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók. Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké." A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről. Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát. Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg. Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük. Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők. És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni. Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba. Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne." Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól. Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte." A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja. Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra). Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben. Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 16.Asszonysorsok ErdélybenUgron Zsolna: A nádor asszonyai – Libri Kiadó, Budapest, 2014 A tavalyi irodalmi sikerlista regénye, Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvének folytatása, A nádor asszonyai karácsony előtt már a könyvesboltokban volt, éppen jókor, hogy a karácsonyfa alá kerülhessen. A szerző megígérte – be is tartotta ígéretét –, hogy elkészül a trilógia második része. Kíváncsian vártuk, hogyan alakul a szerencsétlen sorsú, szépségéről, eszességéről híres Báthory Anna története, mellette, körülötte a békére áhítozó, de örökösen hadakkal viaskodó Erdély és a Felvidék várainak, népének élete a 17. században. A történet szálai a határokon túlra is elvezetnek, Isztambul szultáni háreme, a belgrádi padisah asszonyainak kincsesházai, híres szerája, a lengyel királyi udvar is színhelye a történetnek. Ebben a forrongó világban a bécsi udvar, az erdélyi fejedelem, a havasalföldi vajda és a mindenható török szultán küzdőterén mit tehetnek, hogyan fonják, szövik a hálót az uralkodó házak, a gyorsan és gyakran gazdát cserélő várak falai közt az anyává lett lányok és megözvegyült asszonyok? Miképpen ragyog fel és lesz mind fényesebb Esterházy Miklós csillaga? Ő, a valahai hadnagyocska nádor lesz, Magyarország legnagyobb méltósága. Talán nemcsak vitéz, hanem boldog is lehetne, Báthory Anna mellett élete teljesebbé válna, olyan asszony mellett, aki haláláig szerette, akinek ő is támasza lehetett volna. De a másik asszony, a rendtevő, a nevelő és mindent előre látó Várday Katalin nem az érzelmek szálait, hanem a vagyon, a feltörekvés, az országvezetés gondjait, érdekeit követi céltudatosan. Így lesz az ő akaratából Esterházy Miklós felesége a megözvegyült Nyáry Krisztina, a Thurzó-vagyonnal együtt. Nyáry Krisztina a három asszony közül a legkevésbé termett arra, hogy nádori udvart vezessen, hogy férje oldalán tündökletes asszony legyen, őt jó szíve, meggondoltsága, gyermekei iránti szeretete teszi sok szenvedés árán nagyasszonnyá. A második kötet szerkezete követi az előzőt, a fejezetek sorsdöntő évek és helyszínek szerint következnek. Olykor sokszínű világban, Sztambul meseszerű, de furfangosan csalárd életében találjuk Annát és hűséges kísérőjét, a rendkívül szívós, patikárius tudós asszonnyá érett valahai rabnőt. Ugron Zsolna elbeszélő írásmódja, a szereplők külön-külön előadott, naplószerű története, hasonlóképpen érdekes levelei, amelyek mindig elárulják céljaikat, igazi érzelmeiket, korrajzok is, színpompás, napokig tartó esküvők, fejedelmi látogatások, temetések lezajlásának beszámolói. A férfiak: fejedelmek, a királyságig felmenő erős várurak, a csatákat vesztő vagy megnyerő főurak sietnek megtérni otthonaikba, ha szerencséjük van, hívő és szépséges asszonyok várják, hogy hazatérjenek, hogy vigadjanak. De ők, a megviselt férfiak azok, akik hamar halnak: Báthory István, az ecsedi nagyúr, lengyel király, Báthory Gábor, nagy tervek megcsúfolt fejedelme, Bethlen Gábor, a Tündérkert megálmodója, Thurzó Imre, a tanult, tehetséges ifjú, vagy a békesség keresője, Bánffy Diénes, Anna első férje mind korán itt hagyják asszonyaikat. Ők pedig a sokszor megsarcolt ország várainak népét a maguk gondoskodásában megtartva, erős kézzel, két vallás közt megosztva, hitüket védelmezve, más-más útra kényszerítve, hűségesek szülőföldjükhöz, az országhoz. Szerzőnk első kötetében Báthory Anna tévúton keresi a boldogulást, a folytatásban merész léptekkel járja be egy birodalom, egy szétesett ország útjait. A boldog szerelmet alighogy meglelve, gazdagságáért megfizetve, járatlan utakra kényszerül. A nádor asszonyainak méltóságát viselő Várday Katalin és Nyáry Krisztina, törvényeket félve, családot tisztelve, más utakon keresik a boldogságot. ("Az Isten, akiket valamire tart, meg is próbálja…" "A test nyavalyája a lélek nyavalyája…" – ilyen igazságokkal élnek.) Ugron Zsolnát új könyve bemutatóján és azóta is sokan vallatják a történelmi regényről, az erdélyi történelmi regény hagyományairól. Válaszaiból kihallani, hogy nem esik nehezére beleélnie magát a korszakba, a gyöngyös főkötők, a rubintos násfák viselőinek életébe. Könnyedén átalakítja Báthory Annát Smokowska grófnővé. Ha már minden fellelhetőt elolvasott a korabeli Erdélyről, a padisah asszonyairól, a Vág-völgyi főúri házakról, bátran és gyorsan rója a sorokat – nem tudom, hogy tollal vagy billentyűzettel –, azaz könnyedén mesélte el ezt a történetet is. Hogy mit gondol az olvasó a könyv szereplőiről, a minden szenvedést, várbörtöni kínzatást elviselő, túlélő Báthory Annáról, arra mindenkinek saját válasza lehet. Ugron Zsolna könyvét a jelen olvasójának írta. A mai asszonyok értsék meg belőle a XVII. század magyar asszonyainak üzenetét. Anna beutazza a közeli országokat, királyi udvarokat, álruhát ölt és nyelveket tanul, a lengyel trónörökös kedveltje lesz, és közben sűrűn írja leveleit a nádornak, úgy érzi, így szolgál az egész országnak. A fiát biztonságban akarja tudni, nem akar védtelenül kilátástalan küzdelmet folytatni hatalmas birtokaiért. A szétszakadt ország megmentőjét egyetlen emberben, a nádorban látja. "Kár ilyen időkben még több bajt keresni, mint amivel a Jóisten próbál" – mondja neki társául fogadott hűséges szolgálója, amikor látnivaló, hogy tetteivel mozgatni akarja a szétszakadt szálakat, egyensúlyt próbál keresni az országrészek között. Az első regény véget ér 1643-ban, de a történet újrakezdődik 1624-ben. Reméljük, hogy készül a folytatás. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 30.A családregénytől a családfakutatásigKi gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat. A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját: A GENERSICHEK és utódaik Szépréthy Lilla emlékének Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában. Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték. 2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése. Szépréti Lilla: Család-regény Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996 A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva. A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt. A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére. A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el. Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát. Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent. A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok. A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse. Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete. A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek. A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta. Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket. Az utódok nem felejtenek. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 6.A faluromboló tovább élő műveRadu Aldulescu új regénye: A népirtás krónikái Napkút Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Kirilla Teréz Radu Aldulescu, a román prózairodalom neves kortárs írójának nevével már évekkel ezelőtt találkozott a magyar olvasó, a hazai román irodalomtanításban pedig a magyar iskolák tanulói is megismerték. A Jeruzsálem prófétái (Prorocii Ierusalemului) című nagylélegzetű regényét méltán fogadta nagy elismerés, akár a kritikusok, akár az olvasók körében, hiszen egy új korszak, a kelet-európai szocializmus béklyójából szabadult, egy forradalom, a román népélet nagy fordulatáról és az utána válságba került társadalomról szól. Bukarest zűrzavaros napjai, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások, a vadkapitalizmus hirtelen jelenségei a két főszereplő életét is megpecsételik. Román emigránsok gyermekeket csempésznek Nyugatra, akik nem védekezhetnek az embertelen bántalmazásoktól, öreg, perverz pedofilok eltorzult bántásaitól. Az író eddigi nagy sikerű művei után hogyan őrizhette meg frissességét, újdonságát? – kérdezi egyik kritikusa, amikor bemutatják új regényét, A népirtás krónikái (Cronicile genocidului) címűt, 2015-ben. Radu Aldulescu egyetlen műve sem vész homályba, minden regényét debütálása óta (1996) siker koronázza, ez derül ki az olvasók visszajelzéseiből, műveinek többszöri kiadásából. A román kortárs irodalom derékhadának képviselőjeként ismert Radu Aldulescu 1954-ben született Bukarestben, első írása, a Sonata pentru acordeon, amely hamarosan elnyeri a Román Írószövetség díját, az Albatros Kiadónál jelent meg. Filmszcenáriumát, a Terminus PAradist, Lucian Pintilie rendezte, a Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíját kapta. Sorozatban közli műveit a legnagyobb román könyvkiadó, a Cartea Româneasca. Mindezek után a magyar olvasóközönségnek is megéri elolvasni, megismerni, a tanuló fiataloknak a kortárs román irodalomból nemcsak kötelező olvasmányként, hanem modern nyelvi élményként is eredetiben érdemes olvasni. A népirtás krónikái "Egy olyan világot mutat be, amelyről az Úristen levette a kezét" – írja méltató kritikusa, Stefan Agapian. Ez a világ pedig mint a romlás, a mély szakadék szélén álló elszegényedettek társadalma, egészen konkrétan a Ceausescu falurombolása után egy újonnan létesített kisváros világa, siralmas tömbházai, egy olyan jövőképbe foglalt település, amely egy hatalmasnak ígérkező ipari kombinát dolgozói számára épült, és éppen annak a jövőképnek vált áldozatává, amely sok ezer munkás- és parasztembert megnyomorított. A főhős neve Ördög Róbert (Robert Stan, talán Satan), története hosszú láncolata egy zavaros kort kibontakoztató társadalom válságának, még szociális kérdésekkel foglalkozók számára is nehéz átlátni. Előbb egy munkásparaszt életformában, később a posztkommunizmusban tengődő ember élete. Robert Stan foglalkozását tekintve a Ceausescu-korszakban sírásó, rendezetlen helyzetű családból kerül a fővárosba valahonnan Pitesti környékéről. Életét felborítja a forradalom, lakás nélkül mArad, végül egy féktelen erkölcsű asszony, Andreea élettársául fogadja be a környék minden rendezetlenségét, átalakulását megélő tömbházlakás garzonjába. Andreea menthetetlen munkakerülő, kisfiával, Andreikával úgy érzi, hogy védelemre szorul, és Ördögben találja meg Apuskáját, aki minden hisztériás kitörését, féltékenységét, egyre kiújuló depressziós hangulatát eltűri, kibírja. Általuk az újonnan formálódó, egyrészt rohamosan gazdagodó, másrészt a mélyszegénységbe, erkölcstelen fertőbe süllyedő társadalom olyan embereit is megismerjük, akik mélyről jöttek, feljutottak a korrupt értelmiségi világ szintjére, és hol a valahai szekus életformából üzletemberré előlépett barát, hol a pénzéhes média szolgálatába szegődött költő életszemléletének, önmaguk ámításának vagyunk tanúi. Laurean és Brândusa élete, sorsa valójában összefonódik az érdekes cselekmény sodrában Ördög és Andreea sorsával, akiknek családja egy álszent, újgazdag réteg kialakulását mutatja. Ezeknek a lényeknek az élete hosszú monológokban, egymást szüntelenül vádoló párbeszédekben jelenik meg, megakasztja a cselekményt, mintegy narrációként meglepi az olvasót. Nem hiányzik a román irodalom nagyjaitól örökölt misztikus jelenségek előhívása sem, a gondolkodásmód felvillantása, az a szemlélet, hogy végül még az ilyen Ördög Róbertek is túlélnek minden gonoszságot. Történelmi pillanatképnek is tekinthetjük Radu Aldulescu regényét. A Nagyvilág című irodalmi folyóiratnak az író a magyar olvasónak szánt mondanivalójáról, könyveiről, tapasztalatairól adott interjút: "Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultrahatékony eszközökkel való manipulálása. Mindezek voltaképpen antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük". Ehhez az írói meglátáshoz még hozzátehetjük napjaink történéseit, ahogy az ember felebarátját terrorcselekményekkel pusztítja, minduntalan gyűlöletet ébreszt a másként élők, gondolkodók iránt. Az író valós cselekményekből kiindulva láttat és következtet, történelmi pillanatképeket alkot, az olvasó pedig megérzi szavaiból, hogy nincs más választása, mint jót cselekedni, szembefordulni minden gonosszal. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 6.Karácsonyfa alatt történelemkönyvekA közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam. Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó. A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya. Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén. Rózsa Mária Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
